Mi történt Nagyszebenben?

Share on facebook
Share on google
Share on twitter

Kovács Valéria, középiskolás tüntető beszámolója az EU-csúcs nemhivatalos találkozójáról

Ha valaki egy éve azt mondta volna, hogy 2019. május 9-én hajnali négykor egy román határőr nyugtalanítóan hosszú ideig fogja vizslatni az arcomat és a személyimet egy németajkúakkal teli buszon, nem tartottam volna teljesen elképzelhetetlennek. Viszont ha már hozzáteszi, hogy a busz csomagterében ott fekszenek azok a táblák, amelyek társaink voltak az utat megelőző (és utána folytatódó), heti rendszerességű klímavédelmi tüntetéseken, és éppen Nagyszebenbe tartunk, hogy hallassuk hangunkat az EU-csúcs politikusai előtt, mindezt olyan emberek társaságában, akiket csak pár órája ismerünk, az illetőt elküldtem volna, hogy rabolja más idejét ilyen abszurdumokkal. De ugyanígy jártam volna el akkor is, ha ezt két nappal az indulásunk előtt mondja valaki.

Pedig így történt.

Előtte két nappal nem is tudtunk semmit Nagyszebenről. Előtte egy nappal megtudtuk, hogy ugyan mennek oda a német FFF-esek, és Budapest pont útba esik nekik, de nem tudnak felvenni minket. Előtte fél nappal jött a jó hír: este tizenegykor a Sasfészek-tó pihenőnél csatlakozhatunk.

A tizenegyből hajnali fél kettő lett, de ez nem változtat a lényegen: elindultunk.

Csomagjainkkal egyensúlyozva a busz szűk folyosóján, arra törekedvén, hogy minél kevesebb szundikáló németet riasszunk fel vagy tapossunk át táskáikon, fel sem fogtuk, mibe keveredtünk.

Nem volt sok információnk, így nem tudhattunk pontosan, mit várjunk. Fagypont közeli hőmérséklettől kezdve közúti baleseten, karnyújtásnyira lévő politikusokon, több százas tüntető- és megszállottan környezettudatos életmódot folytató tömegen keresztül a veserablásig sok minden megfordult a fejünkben, több-kevesebb indokoltsággal. A valóságtartalmuk azonban egész közel állt egymáshoz.

A busz minőségéből és emberekkel való telítettségéből adódóan hideg nem volt, de tengernyi takarótömegünkkel legalább néhány vidám pillanatot okoztunk a körülöttünk ülő (és még ébren lévő) utastársainknak, akik hamar szóba is elegyedtek velünk.

Csodálattal vegyes irigykedéssel hallgattuk, hogy külföldön mennyivel többet beszélnek a klímaváltozásról, és hogy milyen hatalmas tömegek gyűlnek össze tüntetni. Százak minden pénteken, ezrek március 15-én.

E számoknak nagyjából akkor tűnt el a varázsa, amikor az előttünk ülő fickó második túlcsomagolt ropogtatnivalójának felbontását hallgattuk végig, valamint amikor tőlünk jobbra kinyitáskor felszisszent egy szénsavas ásványvíz. De hitünket segített megtartani az a békés tettrekészség, melynek hangulata belengte az egész buszt.

A napfelkelte megadta nekünk azt az örömöt, hogy megcsodálhattuk Románia tájait. Utastársainkban azt a benyomást kelthettük, hogy még soha nem láttunk egybefüggő facsoportot, zöldellő dombot vagy birkanyájat, olyan lelkesedéssel hívtuk fel egymás figyelmét egy-egy elsuhanó szépségre. Végül felbukkant egy vakítóan fehér sáv az ég és a föld határán, amelyről nehéz volt eldönteni, hogy felhő-e vagy hegy.

Mint kiderült, mindkettő, és Nagyszeben, ha nem is közvetlenül a hegy lábánál, de látótávolságon belül feküdt, így az utolsó kilométereket a hófödte meredélyek csodálásával tölthettük.

A busz kilenc tájékán rakott le minket a rendőrség épülete előtt, és itt végre lehetőségünk nyílt felmérni a társaságot, akikkel az elmúlt órákat töltöttük. A többnyire egyetemista korú aktivisták mellett hamar megpillantottuk azokat az embereket, akik aztán végigkísérték a napunkat: a jandarmeria, avagy csendőrség katonái.

A következő egy órában német vezetőink ismertették a programtervet, párba állítással gondoskodtak arról, hogy senki ne vesszen el, valamint a tömegben cikázva energiát osztogattak a népnek pálmaolajmentes csokoládé formájában.

A jandarmeria kíséretében a menet megindult. Utunkat önjelölt fotósok és kíváncsi pillantások követték. Az sem okozott nagyobb fennakadást, hogy a bejelentett helyszínre nem engedtek be minket. Egy gyors hátraarccal átsiettünk a zebrán, így végül egy körforgalom mellett horgonyoztunk le, szemben a Ramada szállóval, Nagyszeben belvárosában.

A hangosítást beizzították, a főszervezők szóltak pár szót, majd kezdődött is a skandálás.

Sokszor elhangzott a „Keep it in the ground!”, mellyel az olaj és a szén földben tartását követeltük, egy dalocska, amelyről még később lesz szó, és persze a kihagyhatatlan „What do we want? Climate justice! When do we want it? Now!” Kiabáltuk ezt minden irányba, majd egyszer csak a tömegen végigsuhant egy hír, és mindenki a körforgalomba behajtó fekete autóhad felé fordult, és a benne ülő öltönyösöknek skandáltuk tovább.

Később felolvasták az FFF uniós államfőknek szóló nyílt levelét egy vörös felsős nő jelenlétében, aki aztán bejelentette, hogy a levelet személyesen fogja átadni Junckernek.

Anuna (17), a belga főszervező Brüsszelből

A Greenpeace is csatlakozott hozzánk, az így kialakult csoport néhány tagja pedig kifeszítette a szervezet hatalmas sárga anyagra vetett tömör üzenetét: BROKEN CLIMATE BROKEN FUTURE.

Velük együtt a tüntetésen öt nemzet képviseltette magát és a Fridays For Future mozgalmat: Németország, Ausztria, Románia, Belgium és persze Magyarország. Ennek örömére minden országból egy képviselő megismertette a tömeggel hazájának egy-egy skandálását. A tüntetők az első pár ismétlés után váratlan hévvel csatlakoztak be a „klímavédelmet” és a „most” kiabálásába.

Dél elmúltával a tüntetés hivatalosan véget ért: a molinókat összehajtottuk, a táblákat egy kupacba gyűjtöttük. A következő cél Nagyszeben főtere volt, ahol a nyilvánosság láthatta a politikusokat és – ami számunkra nagyobb jelentőséggel bírt – ők is láthattak minket. Szigorú fémdetektoros átvizsgálás után léphettünk csak az oda vezető utcákra, semmilyen politikai célzatú táblát vagy egyéb figyelemfelhívásra alkalmas eszközt nem vihettünk magunkkal. Szerencsére kabalánk, Nagyszeben román neve után Sibiunak elnevezett plüss jegesmedve nem esett ebbe a kategóriába, és végül a répapucolónkat sem minősítették szúróeszköznek, így beléphettünk a védett területre.

A főtérnek csak egy keskeny határvonalát hagyták meg az érdeklődő közönségnek, így az összezsúfolt román zászlócskákkal integető emberek között csak libasorban közlekedve tudtunk haladni. Egy darabig nézelődtünk, majd egyszer csak „add tovább” módon elért hozzánk a kérdés, hogy ugye tudjuk, mit kell mondani arra, hogy „What do we want?”

Ebből már sejthettük, hogy külföldi barátink számára a tüntetés korántsem ért véget azzal, hogy leraktuk tábláinkat. Magamban elismertem harci szellemüket és hogy itt valóban hatásosabb a kántálás, mint egy forgalmas út mellett, de az ismeretlen jogrendszer, a teret körbevevő rendőrhad és a néhány ablakból kilógó fegyvercsövek kissé a lelkesedésem rovására mentek.

Háromszor vagy négyszer kiabáltuk el, hogy mit akarunk, az utolsó visszhangzott a főtér falai között. Néhányunk ezzel be is érte volna, de nem a németek. Pár pillanat csönd után újra rákezdtek, akkor már a Keep it in the ground kezdetűt is belevették, majd hamarosan a korábban említett dalra is rákezdtek.

Hey ho! Take me by the hand!

Strong in solidarity we stand.

Fight for climate justice,

Fight for climate justice!

Ekkor megfogtuk egymás kezét, és a magasba emeltük.

Hamarosan néhány rendőr lépett a diákhadhoz, és kezdett bele a mondandójába. Először úgy tűnt, a tüntetők nem fogják abbahagyni a zajongást, de végül egyikük keze a magasba lendült és határozottan leintette őket. A rendőrök megengedték, hogy maradjunk, de csak ha nem éneklünk és kiabálunk.

Ezt elfogadván társaságunk átvonult a térnek egy olyan pontjára, ahol kicsit nagyobb légtér és egy étterem állt rendelkezésünkre. Ha volt is olyan kéz, bizonyára nagyon kevés, amely nem emelkedett a magasba, mikor azt kérdezték, ki vegán vagy vegetáriánus.

Mivel mi már ettünk korábban, ezért kis magyar delegációnk városnéző túrára indult, melynek során kisebb megosztottságot okozott a kérdés, hogy zöld területet keressünk vagy épületeket nézegessünk. Végül egy váratlanul barátságos helyi lakos segített eldönteni a kérdést, aki első ránézésre megállapította, hogy turisták vagyunk, ezért figyelmünkbe ajánlotta a város két nagyon szép templomát, melyből egyet rendőri útbaigazítás segítségével meg is látogattunk.

Ezt követően még egy rendőri átvilágítás után visszatértünk a többi tüntetőhöz, akik akkorra nagyban ebédeltek. A politikusoktól elválasztó kordon és az étterem között üldögéltek a tér kövein egy fa árnyékában, az egymás közötti réseket hamburgeres, sült krumplis és pizzás dobozokkal töltotték ki. Egy fiú nem volt rest hirdetni, hogy nyugodtan fogyasszanak, ha kell, még van kaja. És palackozott ásványvízben sem volt hiány. Kedvesen kínálgattak minket is, ezzel rálátást nyújtva a néhány dobozban megbúvó, csomagolt tartármártásokra. Megrökönyödésünkben próbáltuk minél udvariasabban visszautasítani ajánlatukat.

Az elkövetkezendő négy órában, melyet a tér különböző pontjain álldogálva és üldögélve töltöttünk, sokszor eszembe jutott a szakadék azon hatalmas dolgok, melyeket követelnek, és azon apró dolgok között, melyeket ők maguk viszont nem tesznek meg.

Őket azonban sem a rendőri figyelmeztetés, sem a (számomra) önmagukat meghazudtoló életmód nem tántorította el attól, amit a fejükbe vettek: újra énekelni fognak. Tudatában voltak annak, hogy talán le fogják tartóztatni őket, de úgy gondolták, hogy ha meghallják a hangjukat az EU vezetői, akkor megéri.

Mi egymás között eldöntöttük, hogy mivel csak egyikünk volt tizennyolc év fölött, ő volt mindannyiunkért a felelős, egyikünk sem csatlakozik hozzájuk. De meg akartuk nézni, így maradtunk velük a téren.

Négy órán keresztül hittük azt, hogy a fontos emberek fél órán belül kilépnek az utcára. Közben egyszer megmosolyogtuk a tényt, hogy a templomtoronyban álló fekete maszkos katonák pont úgy néztek ki, mintha minket figyelnének távcsöveikkel, így egyikünk viccből odaintegetett neki. A csattanó az volt, amikor visszaintegettek. Később az eső is eleredt, de lévén jó társaságban voltunk és izgatottak, nem okozott gondot ennek elviselése. Sibiura, a jegesmedvére esőkabátot adtunk, így várakoztunk.

Mint utólag a buszon megtudtuk, ez idő alatt néhány FFF-es kilenc államfőnek adta oda a nyílt levelet, mégpedig Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Lettország, Luxemburg, Portugália és Svédország vezetőinek. Egy német TV adón pedig az esti hírekben elsőként szerepeltünk.

Hétkor a hiábavaló várakozástól megviselten már az minda az induláshoz készülődtünk, amikor a várt politikusok megjelentek. A tüntetők a már korábban is tapasztalt gyorsasággal álltak meg és fordultak egy irányba, majd rákezdtek a skandálásra. A többségében háttérbe vonult magyar csapatunkban dezertőr akadt, aki a forradalomi hangulat hevében csatlakozott a kiabáláshoz. Először a „What do we want?” zengte be a teret, majd megfogták egymás kezét, és dalra fakadtak. Közben lassan menetelni kezdtünk ki a térről.

A dal gyönyörű hangzása nem kopott meg, míg visszafelé vonultunk, néha több szólamban is. Minden szem rájuk szegeződött, és egyszer mintha még egy nő a Jandarmeria-tól is mosolyra húzta volna a száját. A dalnak hatalmas tapssal és örömmel lett vége.

Szintén a csendőrök kíséretében vonultunk vissza a buszhoz. Készítettünk egy csoportképet a Jandarmeria egy kocsija és a mi buszunk előtt, majd megkezdtük a felszállást. Nyolc órakor indultunk haza.

Noha fokozott lelkiállapotunk miatt nem tudtunk rögtön elaludni, később, mikor már jó ideje úton voltunk, megmutatkozott rajtunk az elmúlt nap hatása. Egyikünk például evés közben, két falat rágása között aludt el, egy osztrák barátunk pedig a határon átkelve élte meg azt, hogy odaadta személyijét a határőrnek, és arra ébredt, hogy visszakapja.

Megérkezésünknek két kisebb bukkanója volt. Az egyik, hogy amikor csomagjainkkal felszerelkezve az ajtóhoz másztunk, kiderült, hogy csak tankolni álltunk meg, még húsz perc, mire odaérünk. Nem vonultunk vissza, leültünk, és vártunk.

Egyikünkben a vegyes szemeteseket bámulva felötlött egy remek gondolat, és felajánlotta a főszervezőnek, hogy a műanyaghulladékukat, noha meglepett minket a mennyisége, szívesen összegyűjtjük, és itthon szelektívbe helyezzük. Az alvó utasokra hivatkozva elhárították az ajánlatot, de látszott, hogy komolyan elgondolkodtak.

A második nem várt fordulat az volt, hogy nem az előre meghatározott helyen raktak ki minket. De ez tulajdonképpen eltörpült amellett a hatalmas szívesség mellett, amelyet értünk tettek.

Ők is kifejezték örömüket, hogy csatlakoztunk hozzájuk, és mivel ezen a helyen ők is megejtettek egy fél órás pihenőt, még segíthettünk nekik megállapítani, hogy a benzinkút büféjében melyik szendvicsben nincs hús.

Persze voltak páran, akik biztosra mentek, mert például a műanyag palackos narancslében és a chipsben biztos nincs állati eredetű anyag.

Ha ketté kellene választani a környezetvédő aktivistát mint fogalmat, én a németeket és osztrákokat hívnám aktivistának, a magyarokat pedig környezetvédőnek.

Itthon nincs hatalmas tömeg, de az én benyomásom az, hogy itt valóban érvényesül egy olyan környezetbarát értékrend, amely az egyéni tetteket, például a tudatos fogyasztást részesíti előnyben. Kántálgatunk, éneklünk, és hírünk lassan, de terjed.

A németek sokakat mozgósítanak, így a tömeggel, valamint akcióikkal gondoskodnak róla, hogy a média figyeljen rájuk. A tudatosabb viselkedés a tüntetésen résztvevők között lassan, de terjed.

Nekem sokat segített ez az út abban, hogy megértsem: ha harcolni akarunk a jövőnkért, akkor ugyan a tömeg hangja a kardunk, de az egyéni tettek a pajzsunk.

Hogy mekkora eredményt értünk el e nap során, azt a jövőből talán jobban meg lehet majd állapítani. Amit már most tudunk, hogy hatalmas élménnyel és motivációval gazdagodtunk, és hatalmas hálával tartozunk azoknak, akik lehetővé tették ezt!

Vali társai voltak még az úton: Emma (16), Eszter (16), Noémi (21) és Rosi (16).

Share on facebook
Share on google
Share on twitter